1969-ben Né­met­or­szág­ban Gerry Schum TV-Ga­lé­ri­át indít, ahol ki­fe­je­zet­ten erre a mé­di­um­ra készült vi­de­ó­mun­ká­kat mutat be. 1974-ben a bostoni WGBH té­vé­csa­tor­na kí­sér­le­ti mé­dia­mű­vé­sze­ti work­sho­pot kez­de­mé­nyez. 10 évvel később Nam June Paik össz­mű­vé­sze­ti show­mű­so­ro­kat sugároz fő­mű­sor­idő­ben.

Majd ‘88-tól a Magyar Te­le­ví­zi­ó­ban a Fríz Pro­duk­ci­ós Iroda készít iz­gal­mas, a média for­ma­nyel­vét meg­újí­tó adá­so­kat kortárs mű­vé­szek rész­vé­te­lé­vel.

A ’70-es, ’80-as években a tévé a kultúra és a kortárs mű­vé­szet fe­lü­le­te is volt. Ilyen kí­sér­le­ti adások ma egyik csa­tor­nán sem kép­zel­he­tő­ek el. Az egy­más­hoz egyre ha­son­lób­bá váló műsorok ki­szá­mít­ha­tó­vá és kon­for­mis­tá­vá tették a te­le­ví­zi­ót és a té­vé­né­ző­ket, az adások egy jól meg­ren­de­zett va­ló­ság­show­vá vál­toz­tak. A kortárs mű­vé­szet és a tévé kö­zön­sé­ge távol került egy­más­tól. Kép­zel­jük el a tévé műfaját mint a kultúra (és a szó­ra­ko­zás, az in­for­má­ló­dás, a ki­kap­cso­ló­dás) plat­form­ja!
Mu­tas­sunk meg olya­nok­nak is kortárs mű­vé­sze­tet, akiket nem köt le a ki­ál­lí­tás műfaja.

A Szink­ron TV egy online kortárs mű­vé­sze­ti té­vé­csa­tor­na, ami új mű­vé­sze­ti mű­faj­ként működik. El­kép­ze­li, hogy milyen lenne, ha a tévé a kortárs mű­vé­szet plat­form­ja is lehetne. Szink­ron­ba hozza a klasszi­kus té­vé­adá­sok műfaját a kí­sér­le­ti vi­deó­mű­vé­szet­tel, hangot ad fiatal és kö­zép­ge­ne­rá­ci­ós mű­vé­szek­nek. Új vi­zu­á­lis nyelv, amit a mű­vé­szek­nek és a té­vé­né­zők­nek is újra kell ta­nul­ni­uk. Sugároz al­ter­na­tív fő­ző­mű­sort, unalmas rek­lá­mot és iz­gal­mas adás­szü­ne­tet, hely­szí­ni köz­ve­tí­tést egy mű­te­rem­ből és új­ra­gon­dolt esti mesét.

A Szink­ron TV 2023 jú­ni­u­sá­ban három kí­sér­le­ti adással je­lent­ke­zik. Az egy órás ma­ga­zin­mű­so­ro­kat pre­mi­er­ve­tí­té­sen mu­tat­juk be ese­mé­nyek kí­sé­re­té­ben.
A műsorok be­mu­ta­tói kol­lek­tív té­vé­né­zés­ként mű­köd­nek, ezzel is alá­húz­zuk a tévé mé­di­u­má­nak kö­zös­sé­gi jel­le­gét. Az online vissza­néz­he­tő adások több mű­vé­sze­ti egyetem hall­ga­tó­i­nak rész­vé­te­lé­vel ké­szül­nek, illetve ani­má­ció, média- és videó-mű­vé­szek mun­ká­i­val dol­goz­nak.

Milyen lenne, ha a kortárs mű­vé­szet nemcsak azt a pár ezer embert érné el, akik el­jön­nek egy ki­ál­lí­tás­ra, hanem több milliós né­zett­sé­gű té­vé­csa­tor­ná­kon is meg­je­len­het­ne? Ha nem csak fehér falú ki­ál­lí­tó­te­rek­ben, ké­nyel­met­len padokon ülve néz­het­nénk meg vi­de­ó­mun­ká­kat? Milyen lenne, ha újra meg tudnánk lepődni? Meg­le­pőd­ni a híradón, a rek­lá­mo­kon vagy a so­ro­za­tunk for­du­la­ta­in. Meg­le­pőd­ni egy vi­de­ó­mun­kán, egy ga­lé­ri­án, egy ki­ál­lí­tás­meg­nyi­tón.
Milyen lenne, ha ga­lé­ri­á­vá vál­toz­na a tévé, mű­ér­tő­vé a té­vé­né­ző, té­vé­né­ző­vé az ország?